Zokogva futottam mindenen és mindenkin keresztül,nem érdekeltek a dühös megjegyzések az értetlen arckifejezések,semmi se érdekelt, elveszettnek éreztem magamat.
A látásom homályos volt a könnyek elmosták előttem a tájat. Idegesen forgattam a kulcsot a zárban a kezembe remegett a kulcs.
Zihálva beestem a nappaliba,rohantam fel a szobámba előkerestem a bőröndömet és az ágyra dobtam.
Próbáltam megállítani a könnyeimet de Ashton szavai folyton ott vízhangoztak a fejemben.
Lerángattam a ruháimat az akasztóról bedobáltam őket a bőröndbe és rázártam. Irataimat,telefontöltőt,telefonomat bele tettem a kis táskámba majd elkezdtem kutakodni a repülő jegyek után.
Nem tudtam hova akarok menni, céltalan volt a célom. Amerikát böngésztem amikor megálltam Las Vegasnál. Mindig megszerettem volna nézni, megcsodálni de akkor még vele. Lefoglaltam a legközelebbi járatra a jegyemet majd lekapcsoltam a gépemet és elraktam azt is a bőröndömbe. Már léptem volna ki a szobámból amikor egy toll és egy papírfecni nem hagyott nyugodni.
Vissza ültem az asztalomhoz majd írni kezdtem.
Mikor ezt olvasod gondolom sejted,hogy nincs minden rendben. Nos igen,úgy döntöttem,hogy elmegyek. Lehet,hogy már sokkal régebben meg kellett volna tennem de csak most jutottam el a mély pontra.
Fáj,hogy ennyit jelentettem neked,hogy egy lányért eldobsz akit alig ismersz.
Fáj,hogy sose adtál nekem esélyt bizonyítani,hogy szeretlek.
Talán az én hibám is,hogy nem mondtam el de minek mondtam volna ha érthető jeleit adtad annak,hogy nem érdekkelek?
Sajnálom, talán akkor máshogy alakultak volna a dolgok?
Tudod sokszor még azon is elgondolkoztam,hogy barátság egyáltalán az ami köztünk van? Sose volt hozzám kedves szavad, sosem vigasztaltál meg vagy csak kérdezted meg,hogy mi a baj.
Rosszul esett ez mind... pedig melletted voltam igazán boldog. Megmutattad milyen boldognak és élettel telinek lenni. De most? Darabokban vagyok...
Remélem, emlékké válok majd idővel és a múltad leszek, ha akarod, ha eszedbe jutok majd, ha eszedbe jut a mosolyom, néhány kedves szavam, az érintésem... Ez leszek én: egy megfakult emlékkép, mely rád nevet. Múlt leszek, mert a jövőd nem lehettem...
Itt a búcsú ideje... sokáig vártam,sokáig tűrtem...túl sok fájdalmat bírtam én.Többet jelentettél nekem,mint egy barát. Azért nem bírtam sehogy se elbúcsúzni tőled- mert szerelmes voltam beléd.
Az egyik legutálatosabb dolog a világon a búcsúzkodás. Gyűlölöm. Amikor ott állok, mint egy csokijától megfosztott óvodás, és könnybe lábadt szemekkel nézek a másik után, mintha ő tehetne mindenről. Arról, hogy mennem kell. Talán az egyik leggyötrelmesebb érzés az, amikor neked kell búcsúznod. Gomb nagyságúra szűkül a gyomrod, mert tudod, azok az emberek, akik eddig az életedet jelentették, most hirtelen fizikai valóságukban eltűnnek.
Sose felejtelek el,ezt ne feledd!! De túl kell lépnem és magamra is gondolnom bármennyire is fáj! Szerettelek és szeretni is foglak bár ez viszonzatlan szerelem volt. A legjobbakat kívánom neked és remélem megérte,hogy őt választottad helyettem. Talán már meg se tudom. Lehet,hogy többé nem látlak, nem nézhetek gyönyörű smaragd zöld szemeidbe nem hallhatom édes nevetésed mely mindig boldoggá tett vagy nem érezhetem selymes érintésedet melyre mindig úgy vágytam.
Szeretlek Ashton ezt ne feledd! Legyél igazán boldog az életedben melyben én már nem szerepelek. Bárcsak észre vettél volna és akkor minden másképp történhetne... de ez nem egy mese ez a valóság.
Őszinte szerelemmel: te Zozzed. ♥
A könnyeim újra áztatták az arcomat, a levelet össze hajtogattam majd megfogtam a bőröndömet és elindultam. Vissza néztem a szobámba a házba mely 19 évig az otthonom volt. Mely nyugalmat biztonságot és szeretetet nyújtott.
-Kincsem mi a baj? És miért van nálad bőrönd? -anya rémült tekintetével találtam magamat szembe majd apa is megjelent.
-Ne haragudjatok de el kell mennem. Időre van szükségem. -pityeregtem de próbáltam érthetően beszélni.
-Ashton? -szomorodott el anya mire csak bólintottam.
-Kérlek oda adnád ezt neki? És mond meg Megannek és a fiúknak amint tudok jelentkezek és imádom őket de értsenek meg. Ahogy ti is.- nyújtottam át a levelet mely kissé nedves volt a könnycseppjeim által.
-Rendben kincsem, ha így szeretnéd elfogadjuk.De kérlek jelentkezz. -ölelt magához anya aki szintén sírt már.
-Majd megtalálod számodra az igazit . -ölelt magához apa is akinek arca meggyötört volt.
-Aki számomra az igazi volt azt épp elveszítettem. -húzódtam el tőlük majd adtam nekik puszit és elindultam ki a házból, az otthonomból.
Integettem még nekik majd véglegesen becsuktam az ajtót és az imádott fámhoz mentem.
-Most elhagylak,de mindig itt leszek. Itt maradok veled kislányként,tiniként és felnőttként. -végig simítottam érdes kérgén mely évek során már igen megöregedett. Velem nőtt fel.
Lehunytam a szemem és felidéztem legkellemesebb emlékeimet ami ennél a fánál történt vele. Milliónyi emlék került szemem elé és boldog voltam,hogy még vissza mehettem és újra megélhettem őket... de ezennel lezárul. Lágy szél borzolta a hajam mely össze borzolta és kissé kócossá tett épp úgy mint én szoktam neki anno.
Megindultam az utca felé vissza pillantva a fámra az emlékeimre melyeket itt kell hagynom... talán egy életre talán csak egy időszakra... de azt tudom,hogy nem tekinthetek vissza.
