036.

036.

~Ashton szemszöge~

-Ha ezt szeretnéd ám legyen. -bólintottam majd elhagytam a termet. Ideges voltam és zaklatott. Sose voltam jó a döntések terén...
Tudom, mindig lennie kellene kezdetnek, egy meghatározott pillanatnak, amikor az ember még megváltoztathatja az események folyását. Egy útelágazásnak, amelyhez gondolatban vissza lehet térni: "Ha másképp cselekedtem, ha mást választhattam volna. Ha a szívemre hallgattam volna, és nem az eszemre?" 
Mély levegőt vettem lesétáltam a csarnokba és idegesen toporogva vártam Zoe-ra. Pár perc múlva beléptek az ajtón és amint meglátott Zoe boldogan a nyakamba vetette magát. Bárcsak ne kéne döntést hozni. Bárcsak jól döntenék...

~Zoe szemszöge~
Amint megláttam Asht a csarnokba boldogan a nyakába vetettem magamat. De más volt. Feszült volt és ideges. Elhúzódtam tőle majd rá néztem. A szemébe fájdalom tükröződött.  
-Srácok légyszi magunkra hagytok?-suttogta Ash mire a többiek bólintottak és elvonultak. 
-Mi történt? -arcom már sápadt volt és a fehér fal megirigyelné ahogy most kinézek.
-Én tényleg sajnálom Zoe.- állkapcsa megvolt feszülve és idegességébe a hajába turkált. 
-Beavatnál már?- mordultam rá.
-Anabell azt szeretné,hogy válasszak közületek. Nem esik jól neki,hogy mindig csak veled töltöm az időt. Bár tényleg te vagy a legjobb barátom de sokáig vártam arra,hogy Anabell az enyém legyen és nem akarom elveszíteni. Ha te nem lettél volna talán nem is jöttünk volna össze soha. De szeretem Anabellt és mellette a helyem. -a szavak melyek elhagyták a száját oly mértékű ütésnek éreztem,hogy kezdtem elveszíteni a kontrollt. A szavak ólom nehezékű súlya a mélybe tiport. Ashton döntött. Anabellt választotta. Nagyot nyeltem,hogy megtudjam fékezni a felgyülemlett könnyeket de semmit se segített. A könnyeim patak szerűen zúdultak le az arcomon majd még utoljára bele néztem Ashton szemébe melyet talán már sose látok. Mivel én is döntést hoztam. 
Nem voltak szavakra szükség, nem is jött volna ki egy árva szó se. Nem ordítom le a fejét nem vallok neki szerelmet vagy vallom be,hogy számomra mit jelentett Ő. Valószínűleg nem tudja mi az,hogy valakire várni. Mert én viszont igen. Amikor megismertem egy csodával gazdagodtam. Vele. Olyan Csodával, aki csodát varázsolt az életembe. Azon a napon, amikor én is megláttam a fényt.
De elvesztettem azt a fényt. Elvesztettem a reményt. Elveszítettem Őt akit annyi éven át teljes szívemből szerettem ha ő nem is viszonozta. Mert számomra ez jelentette az igaz szerelemet. 
Beszipogtam a levegőt letöröltem pár könnycseppet majd tettek,szavak nélkül megfordultam és elhatározottan kiléptem az életéből. Sokáig vártam talán túl sokáig de mostanra rá döbbentem. Tovább kell lépnem és újra kell kezdenem mindent. Nélküle. 
Csendben csinálom majd. Olyan csendben sétálok ki az életedből, hogy ne halld a szuszogásom, ne sejtsd a távozásom. Az űrt, amit előbb te keltettél bennem, most majd én hagyom itt magam után.