I need your love...

02.01

~Ashton szemszöge~

Becsöngettek az első órára de a tanárnő szokásához híven késik. A lábam idegesen dobog a talajon az ujjaimat pedig már szanaszét tördeltem. Aggódom Zoe miatt. Láttam a szemébe a mérhetetlen fájdalmat és a megbántottságot. Én nem ezt akartam. Az ablakon bámulok ki és Zoen jár az eszem és,hogy mekkora hibát követtem el mikor az ajtó kivágódik és az egyik srác lihegve rádől a térdére és zihálva beszélni kezd.

-Az egyik 11c-s lány látta Zoet a reptéren egy nagy bőrönddel. -alig lehetett hallani mit mond annyira ki volt fáradva. -Lelépett. -zárta rövidre majd mikor eljutott az agyamig az előbb hallottak nem tétováztam. 

Fel pattantam a helyemről és amikor épp az osztályból rohantam volna ki a tanár jelent meg akinek sikeresen neki is mentem.

-Ashton Irwin jöjjön vissza vagy különben szaktanárit kap. -kiáltotta utánam a tanár de mintha meg se hallottam volna rohantam ki az épületből.

Nem hagyhatott itt. Utána kell mennem. Itt kell maradnia.Velem. De futva oda nem érek időben így haza felé vettem az irányt. 

A szemeimbe már gyűltek a könnyek majd mikor ledobtam a dzsekimet és kiesett belőle az ajándékom eltört véglegesen a mécses. Az a sok emlék min mi keresztül mentünk együtt ott cikáztak a fejemben. Oly távolinak messzinek tűntek most már.

Leültem a csempére és neki dőltem a konyha szekrénynek és a semmibe meredve üres tekintettel bámultam magam elé.

-Kincsem. Mi történt?- anya hangja ránt vissza a valóságba és könnyes szemem még jobban megrémiszti. Utoljára talán akkor látott sírni amikor elestem a biciklimmel az is jó pár éve volt.

-Elment Zoe. Miattam. -kiáltottam és próbáltam kiadni magamból a fájdalmat de az még erősebben taszított a mélybe.

-Ezt a levelet neked írta. -nyújtotta át anya lehajtott fejjel a levelet. Remegő kezekkel vettem el tőle és nem voltam benne biztos,hogy tudni akarom mi áll a levélben. 

Könnyes szemmel olvastam végig minden sort és minden szónak éreztem a súlyát,hogy mennyi fájdalmat okoztam neki. 

Őszinte szerelemmel a te Zozzed. ♥

Miután végig olvastam a levelet nem tétováztam fel kaptam az albumot felpattantam a gördeszkámra és a reptér felé vettem az irányt.

Amilyen gyorsan tudtam a tömeg miatt nyomultam előre és minden hosszú hajú barna lányt megállítottam,hogy nem ő az-e. Mikor a recepcióshoz értem már reménytelenül vártam a soromra.

-Miben segíthetek Uram? -egy kedves lány szólított meg pár perc múlva. 

-Nem tudja mikor szállt fel a ...- a francba hisz azt se tudom,hogy hova ment. Nem hiszem el!! -Nem látott egy gyönyörű zöld szemű barna hajú lányt itt? -sóhajtottam.

-Elnézést de ebben nem tudok segíteni. Rengetegen megfordulnak itt ilyen külsővel és nem jegyzem meg,hogy hova utaznak.  -nézett rám sajnálkozva mire bólintottam. Ennyire idióta is csak én lehetek.

Elindultam a kijárat felé és egyenesen a kikötőhöz mentem. Fájt a tudat,hogy mindent elrontottam. Mindvégig szeretet engem de észre se vettem. Mennyit rinyálhattam neki nem gondolva rá,hogy neki ez,hogy eshet. Talán sose voltam még jó barátnak se. Sose becsültem meg őt pedig meg kellett volna. De az ember csak akkor jön rá erre amikor már késő...akárcsak én...